Mikor Lou Reed 1970-ben kilépett zenekarából, a Velvet Undergorundból, még egy csomó kiadatlan száma volt. Azokból állította össze címnélküli első szólólemezét 1972-ben (mikor bő egy évnyi aktakukacoskodás után visszatért a rock’n’rollhoz), de maradt néhány még a szintén abban az évben megjelentTransformer albumra is. Nagy tisztelőjének, aTransformer produceri munkáit felvállaló David Bowie-nak és az akkortájt csúcsra futóglam korszaknak köszönhetően Lou Reed briliáns szerzeményei kicsinosított formában végre eljutottak a nagyközönséghez, és a dalszerző-énekes harmincéves korára végre befutott. Következő lemezét már luxuskörülmények között rögzíthette, és új producere, az Alice Cooper mellett nevet szerzett Bob Ezrin egy tucatnyi szuper stúdiózenész (köztük Jack Bruce, Steve Winwood, Tony Levin és a Brecker fivérek) segédletével soktételes, színes szélesvásznú, szimfonikus mesterművé tupírozta az addigra teljesen szétesetten sodródó Reed vázlatos dalait, melyek mintegy fele önfeldolgozás volt: a Sad Song, a Caroline Says II és az Oh, Jim kiadatlan Velvet Underground-számokként léteztek már (az utóbbi kettő Stephanie Says és Oh Ginnéven), míg a címadó nyitódal, a Berlin az egy évvel korábbi címnélküli albumon szerepelt. Egy kis szövegi és hangszerelési igazítással azonban mindez igazi konceptlemezzé állt össze: egy sor elátkozott párkapcsolat, azon belüli erőszak, kábítószerfüggőség, nyomor, prostitúció, szétszakadó családok, elidegenedés, magány, őrület, depresszió, öngyilkosság – ezek a fő témák, melyek az anyag első felében változatos dalformákban manifesztálódnak (mint a szerencsétlen sorsú fekete dzsesszénekesnőt, Billie Holiday-t megidéző Lady Day, a Caroline Says I vicces érzelmi szado-mazója, vagy a gyűlölettel teli rocksztárról mesélő Oh, Jim), a végén pedig már hat-nyolc perces lassú, melankolikus kompozíciókban (mint az anyjukért zokogó Ezrin gyerekekkel „feldobott” The Kids, vagy az egymásba folyó The Bed és Sad Songházastársi horrorjai). 
 
A Berlin a maga idejében csúnyán megbukott, de azóta rehabilitálódott, és elfoglalta helyét a világ legjobb lemezei között. Ezrin később a Pink Floyd The Walljánál kamatoztathatta a Berlin felvételeinél szerzett tapasztalatait, és máig olyan teátrális rockerek kérik segítségét, mint a Nine Inch Nails (The Fragile) vagy a Jane’s Addiction (Strays), míg a nyers rockfelálláshoz hamar visszatérő Reednek több mint 33 év kellett kellett, hogy végre élőben is reprodukálja életműve egyetlen szimfonikus hangszerelésű darabját (kár hogy a turnéhoz időzített mostani újrakiadás nem méltó hozzá: a digipackcsomagolásban még az egyes dalokhoz tartozó szövegoldalakat is sikerült összekutyulni). 

Forrás: est.hu 

HALLGATÁS, ÉS LETÖLTÉS ITT!